2011 január 9. | Szerző: fire-tears
Csak a hozzászólások maradnak! A többi gondolat, szó és érzés az enyém….
2011 január 9. | Szerző: fire-tears
No comment….
xy:
Szerintem sűrgősen fordulj pszichiáterhez, mert már súlyos problémák mutatkoznak nálad. Főleg akkor, ha a gonoszságod és a bosszúvágyad már oly mértékű, hogy valóságnak próbálod beállítani azt, ami nem igaz.
A monólógodból biza kihagytad azt a fejezetet, hogy a pasi elhagyott téged, és te ezt nem tudod, képtelen vagy megemészteni. Jelenleg a feleséget próbálod “ösztönözni” arra, hogy lépjen (mivel a pasi sem az előadásodra, sem a zsarolásodra, sem semmiért nem hajlandó elhagyni a családját)-ezért van szükséged erre a blogra.No meg a bosszú ami éltet téged. A te vesztedre tegyük hozzá.
Minden hamisságod lelepleződőtt eddig, és le fog a jővőben is. Ahogy ez is.
xy:
Az igazat irtam, és legyen ennyi elég.
Őkegyelme már nem tud mit kezdeni, mert a férjemet nem tudta dobbantásra bírni. X éve nálam próbálkozik hogy én dobjam ki. No meg arról se feledkezzünk meg, hogy ő lett röptetve.Tömören.
xy:
És nem vagyok sértett:) de már nagyon unom a hazudozásait és az előadását. Itt is, és a fórumon is.
Figyelő:
Kedves XY! Nyilvánvalóan voltál már hasonló helyzetben, hogy ily könnyedén eregeted a szavakat. :/ Talán nem kéne. Ha a sértettség másik oldalán állsz, küzdjél meg vele magad, de ne másokon vezesd le!
fire-tears:
Kedves, ismeretlen XY!
Mivel nem vagyok benne biztos, hogy megfelelően értelmezted az írásomat, ezért CSAK NEKED: én is javasolnám, hogy keress fel egy pszichológiai szakrendelést, mert ha már ott tartasz, hogy vadidegenekbe kötsz bele sérelmeid megtorlásaként, akkor valóban szükség lehet rá…
Egyeztessünk csak… téged is egy István nevű, negyven éves férfi készül elhagyni? Éppen ott tartotok, hogy három hónapon belül elveszi a bank a házatokat? Esetleg Andinak hívnak??? Mert minden más esetben NEM SOK KÖZÖD VAN a történetünkhöz!!!
…és ráadásul tévedsz, mert jelen esetben nem én szeretnék az úrral közös életet, hanem ő… és most éppen azon vagyok, hogy értse meg: így nem lehet. A lehetőségünk már azelőtt meghalt, hogy megszülethetett volna… és ráadásul kettőnk közül én szorgalmazom, hogy a családjáért addig amíg lehet, mindent meg kell tennie…
Mivel nem fórumozom, végképp nem értem, hogy miről beszélsz… de mivel ilyen kommentek számomra sem szükségesek, így hamarosan törölni fogom. Kérlek azzal hisztizz, aki valóban megérdemli és ne zaklass idegeneket!!!
Mellesleg ha elfogadsz egy véleményt, a férjedet (ha valóban van) akkor ezzel a viselkedéssel fogod a legkevésbé megtartani. Az ilyen fokú arroganciától minden értelmes ember elhatárolódik….
fire-tears:
Kedves Figyelő!
Nekem most kevésbé sikerült a higgadt válasz, mint Neked… valószínűleg a hölgy most minden idegenbe belelátja saját kínjait és válogatás nélkül súlyt le villámaival. Én egész biztos vagyok benne, hogy az ő története nem az enyém. De Neked bevallom, a gyermekcipőben járó blogomhoz annyira megmagyarázhatatlan hozzászólás és üzenet érkezik, hogy máris gondolkozom a berekesztésén….
Hiszen sem az első bejegyzéshez érkezett reakciók, sem az itt keletkezett mocsokáradat igazi célszemélye nem én vagyok.
…ennek így viszont nem sok értelme van!!! Ha ennyi paranoid, kényszerképzetekkel megáldott, olvasni sem tudó ember fut bele az írásaimba, akkor a nyugalmat, amit az írás jelentett volna, úgy sem találom meg…. kár érte:((
2011 január 9. | Szerző: fire-tears
Csak semmit sem erőltetni!!! Úgy látszik nálam ez a kulcs-mondat… ez pedig azért is érdekes, mert magam is az “erőltetős” fajtából való vagyok. Régebben tűzön-vízen át tudtam törtetni a “biztos pontért”. Most rájöttem: ha mindenáron ismerni akarnám a jövőképet, akkor talán azt is be kellene látnom, hogy nincsen! …és ha szembesülnék a “nincsen-nel”, akkor onnantól már nem is lenne értelme álmodni tovább. Nyert a pillanat!!! …és annak minden csodája, aminek élvezetét nem hagyom elrontani a jövő bizonytalanságával.
Talán “Ő” is belátja, hagy nem tehet mást… hiszen ragaszkodik annyira hozzám, hogy hamis ígéretek helyett legalább a pillanatot értékelni tudja. …és bár az ő részéről ez jelentős visszalépésnek számít, de ha nem akar elveszíteni, nem tehet mást. Nemsokára találkozunk… nem lesz könnyű nap! Hiszen bármennyire is nem kellemes, de ki kell végre mondani élő szóban is, hogy egyenlőre semmi másba nem kapaszkodhatunk, csak a pillanatot átölelő karokba. Remélem megérti….
Éppen most fejeztem be reggeli, üdítő chat-emet barátosnémmal… neki is fáradt a lelke! Nemrégiben vált el – és bár van egy kapcsolata, de az úr nem óhajt még komolyabb kötöttségeket. …és én “okos” tanácsokat adok… hogy hagyja a férfiembert szabadon szárnyalni… hogy ne próbálja rákényszeríteni a saját szabályait… hogy hagyja őt magától jelentkezni. Hogy én mitől lettem ilyen kib***ott okos?! …és ha valóban az vagyok, akkor miért intézem a saját életemet ilyen idétlenül???!
Hogy mennyire is?! Még nincs egy éve, hogy ezt a verset írtam… úgy tűnt, hogy valamiről lemondtam éppen. A “tavaszt” követeltem és néhány hónap elteltével megkaptam!!! Mit tavasz?! Nyári kánikula… napégés!! Remény tehát mindig van…
2011 január 9. | Szerző: fire-tears
Csak semmit sem erőltetni!!! Úgy látszik nálam ez a kulcs-mondat… ez pedig azért is érdekes, mert magam is az “erőltetős” fajtából való vagyok. Régebben tűzön-vízen át tudtam törtetni a “biztos pontért”. Most rájöttem: ha mindenáron ismerni akarnám a jövőképet, akkor talán azt is be kellene látnom, hogy nincsen! …és ha szembesülnék a “nincsen-nel”, akkor onnantól már nem is lenne értelme álmodni tovább. Nyert a pillanat!!! …és annak minden csodája, aminek élvezetét nem hagyom elrontani a jövő bizonytalanságával.
Talán “Ő” is belátja, hagy nem tehet mást… hiszen ragaszkodik annyira hozzám, hogy hamis ígéretek helyett legalább a pillanatot értékelni tudja. …és bár az ő részéről ez jelentős visszalépésnek számít, de ha nem akar elveszíteni, nem tehet mást. Nemsokára találkozunk… nem lesz könnyű nap! Hiszen bármennyire is nem kellemes, de ki kell végre mondani élő szóban is, hogy egyenlőre semmi másba nem kapaszkodhatunk, csak a pillanatot átölelő karokba. Remélem megérti….
Éppen most fejeztem be reggeli, üdítő chat-emet barátosnémmal… neki is fáradt a lelke! Nemrégiben vált el – és bár van egy kapcsolata, de az úr nem óhajt még komolyabb kötöttségeket. …és én “okos” tanácsokat adok… hogy hagyja a férfiembert szabadon szárnyalni… hogy ne próbálja rákényszeríteni a saját szabályait… hogy hagyja őt magától jelentkezni. Hogy én mitől lettem ilyen kib***ott okos?! …és ha valóban az vagyok, akkor miért intézem a saját életemet ilyen idétlenül???!
Hogy mennyire is?! Még nincs egy éve, hogy ezt a verset írtam… úgy tűnt, hogy valamiről lemondtam éppen. A “tavaszt” követeltem és néhány hónap elteltével megkaptam!!! Mit tavasz?! Nyári kánikula… napégés!! Remény tehát mindig van…
Kérdeném…
Csillanhat–e bármi szebben
mint szikra két pár bolond szemben
addig amíg szét nem rebben
a lopott pillanat?
Égethet-e bármi jobban,
mint ha tilos szikra lobban
s lángjával együtt dobban
az esendő szív?
Van mi annál jobban fájna
ha rájössz nincs ki téged várna
ott, hol vágyad forró álma
kísért?
Lesz még benned újra tavasz?
Vagy mint voltál olyan maradsz
kinek lelkén hitvány tapasz
mit oda fest az idő…
…dehogy marad az ember olyan!!! Mindig megtalálja a maga tavaszát… csak ki kell nyitni az ablakot, hogy bejöhessen a langyos fuvallat.
…és a mai zene… csodaszép!!!!
2011 január 8. | Szerző: fire-tears
A csend nem tartott sokáig… gyakorlatilag egyszerre törtük meg. Néhány tétova sor onnan és a szokásos regény innen. Megindult a kommunikáció. Talán várható volt… talán magam sem voltam annyira megijedve, hogy mindennek vége. De azt őszinte, tiszta szívvel írhatom: azt is elfogadtam volna, hiszen megtanultam már becsülni azt, ami volt és nem sírni azért, ami már nem lehet. Változik azonban minden… hiszen úgy ahogy eddig, nem lehet álmodni tovább. Az igazi álmokhoz hiányzik egy pici: – a megélhetőségük! Vannak viszont érzések. Olyan érzések, amik időről időre kalapácsütésekkel kopogtatnak a szívemben. Vágyak… lázas, forró vágyak. …és érezni tudom még mindig, hogy a karjaiba borulva hozzábújok.
Nem tudni még, hogy mit hoz a jövő. Eddig arról volt szó, hogy közös életet. Pedig talán csak innentől kellett volna, hogy arról szóljon. Nagyon, nagyon hülyén osztottuk be az erőnket. Hiszen az első csodaszép néhány hónapot azonnal megterheltük a gondokkal ahelyett, hogy lépésről lépésre ismertük volna meg egymást és csak egyszerűen élveztük volna azokat a csodás perceket. Talán kevésbé vagyok hibás ebben. Hiszen nem én akartam azonnal továbbfejleszteni a kapcsolatunkat. Talán megértem az “Ő” indokait is, de azt hiszem akár együtt, akár külön éltük volna meg az elmúlt hónapokat, a gondok akkor is ugyanezek lennének. …és még is! Én is hibás vagyok… Hogy miben is?! Abban, hogy nem védtem meg határozottabban azt a véleményemet, hogy ennyire rövid idő után nem szabad még hosszútávú terveket szövögetni. Bár folyamatosan így gondoltam, de ahelyett, hogy kiálltam volna mellette, inkább kifogásokkal takarózva próbáltam kitérni a kínos felvetés elől.
Most talán lehetőség lesz arra, hogy javítsuk a hibáinkat… hiszen neki is be kellett látnia a felelősségét azokkal szemben, akik eddig (is) hozzá tartoztak. …és mindaddig gyakorolnia is kell, amíg megteheti. Kötelessége!!! Nekem pedig meg kell tanulnom azt, hogy nem szabad lebegtetni olyan dolgokat, amiben magam sem vagyok biztos. Hiába éreztem pedig úgy, hogy az vagyok…. ez nem igaz! Hiszen az “Ő” családjának a káoszával együtt fogyott az erőm és a hitem, ami a végén csak arra az egy gondolatra hagyott teret, hogy szükségem van rá, szeretem, elveszteni nem akarom, de….nem tudom feláldozni most miatta mindazt, amit eddig fontosnak gondoltam.
Annyira elgondolkodtatott az első bejegyzésemhez érkezett hozzászólás… ha megpróbálom értelmezni valaki, aki igen hasonló cipőben jár, talán sajátjának érzi történetemet. Mivel kizártnak tartom, hogy valóban az írta ezeket a sorokat, akiről az én történetem szól, ezért utólagosan kérnék elnézést, ha félreértést okoztam. Persze igazából már semmi sem lep meg. Hiszen áldott, egykori blogos korszakom eredményeivel mind a mai napig szembesülök… pedig mennyire régen volt már. Az a két ember, akivel igen szorosan kötöttek össze az egykori sorok, mind a mai napig felbukkannak az életemben. Sokszor a legváratlanabb formában is. Így akár…..
2011 január 6. | Szerző: fire-tears
Az első nap… csend van! Nem akarok beszélni, ő sem akar beszélni, csak makacs, könnyes szemmel bámulni a semmibe. Álmok… talán a legszebbek! Mesébe illő történet volt…
Egy véletlen találkozás (ami a mai, internettel fertőzött világban már inkább banálisnak nevezhető..) egy pillanat ami nagyon sokáig tartott, amitől megrázkódott talán a Föld is… de én-, mi mindenesetre. Mikor még óvón ölelt a rózsaszín köd, egész biztosan tudtam, hogy mit szeretnék… eldobni mindent ami a jelen, – és a boldog jövőmbe vetett hittel szárnyalni a hétköznapokkal.
…és a jelen, amikor a köd helyett már csak a könnyel nedvesített vágyak maradnak. A tudat, hogy nem mertem, nem akartam még sem. Megtehetném pedig… csak néhány sor, néhány szó kellene… ha megírnám! De tudom, hogy nem fogom megtenni… inkább elsülyedek a daccal együtt a szürkeségbe megint.
Mert „Ő” bizony egy igen kusza jelenű férfi… válni ugyanis magában sem egyszerű… pláne nem három kisgyerekkel. Pláne nem úgy, ha a „bank” éppen el akarja venni a házukat a fejük felől. Válni akar! Új életet kezdeni… mert neki is joga van a boldogságra. Velem… nálam… itt!
De a kétségek lassan megölték az akaratomat… hogy ha eddig sem boldogult, hogy ígérhet nekem és a gyerekemnek biztonságot? Ha a jelen kis családja hamarosan az utcára kerülhet, hogy hagyhatja őket most a bizonytalanságban? Lesz ahogy lesz… – modta mindig, a szerelemnek hatalmas az ereje… Nem tudtam felülkerekedni a reális énemen. Valami mocskos erősen megragadta bennem a féket. A női megérzés talán?! Az, hogy látom, hogy hová jutott az eddigi élete? Az, hogy látom, milyen könnyen magára hagyná jelen családját? Az, hogy tudom, mekkora anyagi terhekkel fog érkezni? Hogy a fizetésének a fele (ami amúgy sem sok…) elmegy gyerektartásra… és hol vannak még a hamarosan elvesző házának a hitelterhei?? Mert maradnak ám azok is…
15 év… ennyi még, ami biztos terhelt lesz neki… miközben átlépve a negyvenen már nem leszünk fiatalabbak.
A szerelem… csodálatos dolog!! De mennyi ideig maadna még meg ilyen létbizonytalanságban?! Amikor már nem csak a titkos találkák részegítő percei adatnak meg nekünk. Ha jönnek a számlák, ha a gyerek táborba megy… egyáltalán! Mennyivel kevesebbet fog kapni a gyerekem, ha az ő három gyerekének is szeretnénk ugyanazt megadni??? Sokkal kevesebből mint a jelenlegi lehetőségeim…
Anyagias, számító dög vagyok!!! Miközben hagyom veszni mindazt, amiért éveken keresztül áhítoztam.
De emberek!!! Ha van vágy, ami fogva tud tartani… ha abban a pillanatban minden más felejthető… az biztos elég, hogy mindent megoldjon? Hogy feledtetni tudja a mindennapok gondjait? Vagy a vágyhoz hozzátartozik a vágyott nyugalom is… ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden az ölünkbe hulljon… de legalább annál ne legyen kevesebb, mint ami most van.
Nem akarom elveszíteni, de nem tudom, hogy miért… de nem akarok vele együtt sem élni, mert nem érzem a biztonságot… de elveszíteni sem. Neki lépnie kell… hiszen hamarosan elválik és menni akar otthonról. Eddig úgy volt,- ide! …de én önkéntelenül is húztam, halasztottam jelenlegi életem lezárását és most már nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán akarom.
Sürgetett mindvégig. Már az első pillanattól azt sugallta, hogy lépnem kell, mert minél tovább halogatom a lépést, az idő és a távolság annál jobban mérgezi az akaratot. Ebben mondjuk igaza volt… de én azt hiszem, hogy alig egy hónapi lángolás után nem sokan mernének belevágni a változásba. Akkor nem is tettem, pedig még volt akarat. Aztán az elmúlt néhány hónap alatt az akaratot csendben elfedte e megtapasztalás. Az, hogy mennyi dologban különbözik az értékrendünk. Az, hogy mennyire nehéz egymást bármiről is meggyőznünk… és az, hogy rájöttem az általa ígért biztonságos és boldog élet ígérete mennyire ingatag alapokra épül.
Most süket csend van. Ő vár… és azt hiszem én is várok valamire. …és nem tudom még mi lenne a helyes. Elmondani neki, hogy bár elveszíteni nem akarom, de a közös élet lehetősége igen távolra került a gondolataimban. Vagy csendben és megkönnyezve belehalni szép lassan az emlékekbe és lezárni magamban most és akkor, amikor még lehet a szépre is emlékezni….
2011 január 9. | Szerző: fire-tears
Könnyek hullanak a szememből a röhögéstől… ezt nem gondoltam volna!!! Megint érkezett egy hozzászólás a magát X.Y.-nak nevező illetőtől. Először virgonc gondolat született a fejemben, amit láttam eltorzult ábrázatát, ahogy gondosan megfogalmazott mondanivalóját publikálni próbálta… és a riadalmat, amikor észrevette, hogy letiltottam az egyenes kommentet. Később azonban engem is elkapott az indulat… hiszen megadtam a mail-címemet (ha már mindenáron az a rögeszméje, hogy én vagyok az, akire neki haragudnia kell…) akkor miért csak itt vádaskodik?!
Bemásolom:
2011-01-09 14:16:24
xy:
a véleményemet elmondtam, a személyed nálam meg zéro.
Tedd össze a két kezed, hogy személyesen mostanság nem találkoztunk. Ennyit még hozzátennék.
X.Y.!!!
Sürgős és erőteljes orvosi kezelést javaslok Neked!!!! Hogy a bánatba nem tudod felfogni, hogy NEM ÉN VAGYOK A TE ELLENFELED!!! Fogalmam sincs, hogy ki vagy, mint ahogy Te sem ismerhetsz engem… Itt a Cafeblog-on több mint három éve nem jelent meg egyetlen betűm sem és soha, semmilyen fórumon nem írtam semmit!!!
A kapcsolatom amiről írni kezdtem pár hónapja tart csak és nem évek óta, ahogy te férjedéről állítod. …és bár elképzelhető, hogy van bennük hasonlóság, DE NEM UGYANARRÓL beszélünk. Bár szóhasználatod alapján még meg merem kockáztatni, hogy nem vagy akkora barom, mint amilyennek látszol, de a mondanivalód alapján viszont komoly pszichiátriai problémákat vélek felfedezni jelen állapotodban.
Értsd már meg Te szerencsétlen, hogy bakot lőttél!!! Talán máshol kellene keresned a rémképedet… de az sem kizárt, hogy ha belenézel a tükörbe meg is fogod lelni azonnal, hiszen nem tartom kizártnak, hogy a bánatodat saját magad okozod önmagadnak. Egy ilyen stílusban kommunikáló embert még meghallgatni is nehéz, nemhogy együtt élni vele, talán gondolkozz el ezen is. Természetesen a Te személyed is zéro számomra, bár ebben az esetben ez enyhe besorolás. Legyen inkább mínusz akárhány… hiszen ismeretlenül zaklatsz és ráadásul olyan ordenáré stílusban, amit még semlegesként sem tűrnék el, de így, hogy éppen a lelkemen szerettem volna könnyíteni itt, így még inkább nem.
Hogy találkozni veled???? De kivel, az Ég szerelmére??? Vagy Neked talán szokásod úgy az utcán, szórakozásból ismeretlen embereket a falhoz kenni?! Mert ha igen, akkor rajtad már az orvos sem segíthet. ….és meg közben jót röhögök rajtad, mert ekkora ökröt még soha életemben nem láttam. Mivel azonban a blogozás ilyen stílusban teljesen értelmét vesztette (és Veled ellentétben nincs is szükségem erre) így kedveszegetten távozom innen, de sokat tanultam belőle: Isten állatkertje hatalmas… és úgy látszik mostanság elfelejti bezárni éjjel az állatkert ajtaját.
Hogy azért legyen befejezése annak, amit el sem kezdtem: szerdán találkozom a Kedvesemmel és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Egyszerűen szeretjük egymást…. és ehhez nem kellenek blogok és elmebetegek sem:))
Oldal ajánlása emailben
X