Egy véletlen találkozás (ami a mai, internettel fertőzött világban már inkább banálisnak nevezhető..) egy pillanat ami nagyon sokáig tartott, amitől megrázkódott talán a Föld is… de én-, mi mindenesetre. Mikor még óvón ölelt a rózsaszín köd, egész biztosan tudtam, hogy mit szeretnék… eldobni mindent ami a jelen, – és a boldog jövőmbe vetett hittel szárnyalni a hétköznapokkal.

…és a jelen, amikor a köd helyett már csak a könnyel nedvesített vágyak maradnak. A tudat, hogy nem mertem, nem akartam még sem. Megtehetném pedig… csak néhány sor, néhány szó kellene… ha megírnám! De tudom, hogy nem fogom megtenni… inkább elsülyedek a daccal együtt a szürkeségbe megint.

 Sokszor kezdtem már itt blogokba. Volt közülük egy, ami nagyon sokáig jelen volt itt a cafeblogon.  Mindig, csakis és kizárólag az érzések ihlették a sorokat. Mindegyikben egy olyan álmot követeltem, amiben most részem volt… részem volt és mégsem tudtam vele mit kezdeni. Miért van az, ha a lehetőség végre megadatott, akkor gyáván meghátrálok mégis? Csak messziről simogatom tovább a fényt. De akkor hol is van az a határ, amit az ember még átléphet, hogy érezhessen?! Túl nagy lett volna az áldozat…

 Adott a „sablon”… egy házasság, ami nem úgy működik, ahogy fiatalon álmodtuk. Egy gyerek… akivel szemben maximális felelősséggel tartozunk. Az anya… aki nyughatatlanul keres valamit folyamatosan. …és a ráeszmélés, amikor megtalálta. …és a felismerés, hogy a szerelméért mennyi mindent fel kellene áldoznia. Leginkább a gyereke eddigi, megszokott életét. Talán az anyagi biztonságát is.

Mert „Ő” bizony egy igen kusza jelenű férfi… válni ugyanis magában sem egyszerű… pláne nem három kisgyerekkel. Pláne nem úgy, ha a „bank” éppen el akarja venni a házukat a fejük felől. Válni akar! Új életet kezdeni… mert neki is joga van a boldogságra. Velem… nálam… itt!

De a kétségek lassan megölték az akaratomat… hogy ha eddig sem boldogult, hogy ígérhet nekem és a gyerekemnek biztonságot? Ha a jelen kis családja hamarosan az utcára kerülhet, hogy hagyhatja őket most a bizonytalanságban? Lesz ahogy lesz… – modta mindig, a szerelemnek hatalmas az ereje… Nem tudtam felülkerekedni a reális énemen. Valami mocskos erősen megragadta bennem a féket. A női megérzés talán?! Az, hogy látom, hogy hová jutott az eddigi élete? Az, hogy látom, milyen könnyen magára hagyná jelen családját? Az, hogy tudom, mekkora anyagi terhekkel fog érkezni? Hogy a fizetésének a fele (ami amúgy sem sok…) elmegy gyerektartásra… és hol vannak még a hamarosan elvesző házának a hitelterhei?? Mert maradnak ám azok is…

15 év… ennyi még, ami biztos terhelt lesz neki… miközben átlépve a negyvenen már nem leszünk fiatalabbak.

A szerelem… csodálatos dolog!! De mennyi ideig maadna még meg ilyen létbizonytalanságban?! Amikor már nem csak a titkos találkák részegítő percei adatnak meg nekünk. Ha jönnek a számlák, ha a gyerek táborba megy… egyáltalán!  Mennyivel kevesebbet fog kapni a gyerekem, ha az ő három gyerekének is szeretnénk ugyanazt megadni??? Sokkal kevesebből mint a jelenlegi lehetőségeim…

Anyagias, számító dög vagyok!!! Miközben hagyom veszni mindazt, amiért éveken keresztül áhítoztam.

De emberek!!! Ha van vágy, ami fogva tud tartani… ha abban a pillanatban minden más felejthető… az biztos elég, hogy mindent megoldjon? Hogy feledtetni tudja a mindennapok gondjait? Vagy a vágyhoz hozzátartozik a vágyott nyugalom is… ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden az ölünkbe hulljon… de legalább annál ne legyen kevesebb, mint ami most van.

 Nem tudunk közös nevezőre jutni… makacsok vagyunk!!! Mindketten piszkosul, kimondhatatlanul önfejűek. Meg sem halljuk, hogy mit mond a másik… csak hajtogatjuk saját igazunkat és szép lassan bele is fulladunk. De ha ennyire nincs megegyezés, akkor biztos hogy „Ő” az, akiről eddig álmodoztam? Régebben a lélek is azt kiabálta, hogy igen! Most már csak a test kiabálja… szégyellem pedig bevallani.

Nem akarom elveszíteni, de nem tudom, hogy miért… de nem akarok vele együtt sem élni, mert nem érzem a biztonságot… de elveszíteni sem. Neki lépnie kell… hiszen hamarosan elválik és menni akar otthonról. Eddig úgy volt,- ide! …de én önkéntelenül is húztam, halasztottam jelenlegi életem lezárását és most már nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán akarom.

Sürgetett mindvégig. Már az első pillanattól azt sugallta, hogy lépnem kell, mert minél tovább halogatom a lépést, az idő és a távolság annál jobban mérgezi az akaratot. Ebben mondjuk igaza volt… de én azt hiszem, hogy alig egy hónapi lángolás után nem sokan mernének belevágni a változásba. Akkor nem is tettem, pedig még volt akarat. Aztán az elmúlt néhány hónap alatt az akaratot csendben elfedte e megtapasztalás. Az, hogy mennyi dologban különbözik az értékrendünk. Az, hogy mennyire nehéz egymást bármiről is meggyőznünk… és az, hogy rájöttem az általa ígért biztonságos és boldog élet ígérete mennyire ingatag alapokra épül.

Most süket csend van. Ő vár… és azt hiszem én is várok valamire. …és nem tudom még mi lenne a helyes. Elmondani neki, hogy bár elveszíteni nem akarom, de a közös élet lehetősége igen távolra került a gondolataimban. Vagy csendben és megkönnyezve belehalni szép lassan az emlékekbe és lezárni magamban most és akkor, amikor még lehet a szépre is emlékezni….