2011 január 8. | Szerző: fire-tears |

  A csend nem tartott sokáig… gyakorlatilag egyszerre törtük meg. Néhány tétova sor onnan és a szokásos regény innen. Megindult a kommunikáció. Talán várható volt… talán magam sem voltam annyira megijedve, hogy mindennek vége. De azt őszinte, tiszta szívvel írhatom: azt is elfogadtam volna, hiszen megtanultam már becsülni azt, ami volt és nem sírni azért, ami már nem lehet. Változik azonban minden… hiszen úgy ahogy eddig, nem lehet álmodni tovább. Az igazi álmokhoz hiányzik egy pici: – a megélhetőségük! Vannak viszont érzések. Olyan érzések, amik időről időre kalapácsütésekkel kopogtatnak a szívemben. Vágyak… lázas, forró vágyak. …és érezni tudom még mindig, hogy a karjaiba borulva hozzábújok.

    Nem tudni még, hogy mit hoz a jövő. Eddig arról volt szó, hogy közös életet. Pedig talán csak innentől kellett volna, hogy arról szóljon. Nagyon, nagyon hülyén osztottuk be az erőnket. Hiszen az első csodaszép néhány hónapot azonnal megterheltük a gondokkal ahelyett, hogy lépésről lépésre ismertük volna meg egymást és csak egyszerűen élveztük volna azokat a  csodás perceket. Talán kevésbé vagyok hibás ebben. Hiszen nem én akartam azonnal továbbfejleszteni a kapcsolatunkat. Talán megértem az “Ő” indokait is, de azt hiszem akár együtt, akár külön éltük volna meg az elmúlt hónapokat, a gondok akkor is ugyanezek lennének. …és még is! Én is hibás vagyok… Hogy miben is?! Abban, hogy nem védtem meg határozottabban azt a véleményemet, hogy ennyire rövid idő után nem szabad még hosszútávú terveket szövögetni. Bár folyamatosan így gondoltam, de ahelyett, hogy kiálltam volna mellette, inkább kifogásokkal takarózva próbáltam kitérni a kínos felvetés elől.

Most talán lehetőség lesz arra, hogy javítsuk a hibáinkat… hiszen neki is be kellett látnia a felelősségét azokkal szemben, akik eddig (is) hozzá tartoztak. …és mindaddig gyakorolnia is kell, amíg megteheti. Kötelessége!!! Nekem pedig meg kell tanulnom azt, hogy nem szabad lebegtetni olyan dolgokat, amiben magam sem vagyok biztos. Hiába éreztem pedig úgy, hogy az vagyok…. ez nem igaz! Hiszen az “Ő” családjának a káoszával együtt fogyott az erőm és a hitem, ami a végén csak arra az egy gondolatra hagyott teret, hogy szükségem van rá, szeretem, elveszteni nem akarom, de….nem tudom feláldozni most miatta mindazt, amit eddig fontosnak gondoltam.

    Annyira elgondolkodtatott az első bejegyzésemhez érkezett hozzászólás… ha megpróbálom értelmezni valaki, aki igen hasonló cipőben jár, talán sajátjának érzi történetemet. Mivel kizártnak tartom, hogy valóban az írta ezeket a sorokat, akiről az én történetem szól, ezért utólagosan kérnék elnézést, ha félreértést okoztam. Persze igazából már semmi sem lep meg. Hiszen áldott, egykori blogos korszakom eredményeivel mind a mai napig szembesülök… pedig mennyire régen volt már. Az a két ember, akivel igen szorosan kötöttek össze az egykori sorok, mind a mai napig felbukkannak az életemben. Sokszor a legváratlanabb formában is. Így akár…..